Van, hogy nem mi döntjük el, mikor és miről írunk. Ez a poszt is ilyen.

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy öcsémmel, G. Capellutival nem is olyan rég még versenyeztünk, sőt akadt néhány bíztató eredmény is, amelyek kézzelfogható emléke egy kisebb kupac sreleg volt. Javukat az öcskös nyerte össze a gyorsasági szakágban, volt kategória bajnok, és harmadik is az év végi összesítésben. Aztán a körülmények miatt nem tudtunk menni. Mindketten máshogy pótoltuk az adrenalint. Én a munkámban találtam pótszert, ő elkezdett fotózni. Egyre jobban ment, sőt igazából az autósportfotózás volt az egyetlen, család mellett megmaradt hobbija. Terveztük is, hogy a hétvégére a korábbi próbélkozásokhoz képest valami ütősebb közvetítéssel készülünk. Mint a nagyok: az utolsó autó még a pályán, amikor az adott gyorsaságiról szóló képek már mennek fel az indafotóra.

Nos, ebből Veszprémben nem lesz semmi! Nem azért mert nincs kedvünk, hanem azért mert voltak akiket vasrács, és biztonsági ajtó sem riasztott el, és kéretlen vendégként kicsit átrendezték a G. Capellutiék lakását.

A betörő urak (hölgyek?) nem voltak kimondottan nagyvonalúak: amellett, hogy elvitték a négy éves trónörökös perselyének tartalmát(!), a komplett fotóscuccot - Sony Alpha 700 váz, portrémarkolat, 70-200/2,8, 17-50/2,8 és egy Tilt-objektív, 42 kulcsszámú Sony vakku, vezeték nélküli távkioldó, meg az apróságok (szűrők, vakkuhoz diffúzor stb.) - magukévá tették az összes serleget is.

Az sincs rendben, hogy vannak, akik olyannyira nem tisztelik a másét, hogy elveszik, akár úgy is, hogy jelentős kárt okozva betörnek hozzá. Betörő fejjel gondolkodva azt még meg tudom érteni, hogy egy komplett fotóscuccot valaki elvisz, bár ezért is meglehetősen bosszantó. De azt, hogy van olyan ember, aki a más számára értéktelen serlegeket -  amelyek amúgy is sok helyet foglalnak - elvigye, na azt nem tudom máshogy nevezni, mint álomtolvajnak.

Most kivételesen nem bánjuk, hogy itthon nem az F1-ből ismert kidolgozottságú díjakat osztogattak, hanem egy-kétezer forintos kancsókat.

Sok éven keresztül álmodtunk az autóversenyzésről, sok éve álmodoztunk arról, hogy majd gyűlik még hozzá. Azok akik elvitték nem tudják, hogy mennyi fáradtságba, lemondásba - és ha a szüleink nem olvasnák a blogot azt is mondanám, nélkülözésünkbe - került minden rohadt serleg.

Voltak váratlan kiadások, egy-egy terven felüli kár kigazdálkodásához, extra szett gumihoz le kellett mondani valamiről. Rohadtul sokat dolgoztunk, az albérletben alig fűtöttünk, gyakorlatilag csak azt ettem, amit a munkahelyemen adtak, vagy amit otthonról küldtek. Buli semmi. Mert tudtam, hogy van értelme. Hogy miért nem csinálom ugyanigy? Mert nem csak magamért vagyok felelős, van két hosszútávú kapcsolatom: az egyik a feleségem (őt magam választottam, önkéntesen, és örökre tervezem vele), és van a bank (ha vágnám a centit, még kb. 52 méter lenne hátra). Így már a lemondás is csak nosztalgai...

Hosszan mesélhetnék arról is, hogy azok a csillogó serlegek mit jelentettek az azokért megdolgozó apukán kívül az ovis kissrácnak is...

Szóval kedves Betörő Urak, mivel úgysem hozzátok vissza a motyót, vegyék el Tőletek minden kedves álmotokat, és mindent ami az álmaitok megvalósításából maradt, és mindent ami arra emlékeztet, hogy vannak/voltak álmaitok, érezzétek majd Ti is, milyen, amikor a gyereketek álmait akarja valaki ellponi!