Ma délután végleg elbúcsúztunk Zágon Zsolttól. A család és a barátok mellett a munkatársakkal, versenyzőkkel együtt kísértük el utolsó útjára Farkasréten. Megrendülten, egymással összepillantva, hiszen most szembesültünk a valósággal: elvesztettük.
Írhatnék arról, hogy mennyi emlék jut mindannyiunk eszébe neve hallatán, hogy hányszor és hányszor találkoztunk versenyeken és versenyeken kívül, hogy hozzám is, mint közülünk mindenkihez mindig volt egy kedves, baráti szava, egy mosolya. Vagy írhatnék akár arról is, hogy a polcomon virító külső- és belsőkamerás felvételek gyakorlatilag egytől-egyig az Ő keze nyomát viselik magukon, de mégsem ezt teszem.
Az igazi fájdalmas felismerés sokkal inkább az, hogy sajnos megint csak eggyel kevesebben maradtunk. Kevesen élnek együtt minden rezdülésükkel szeretett sportágunkkal úgy, ahogyan azt Ő tette és kevesekről lehet elmondani, hogy igazi kapocs lennének köztünk, „ralisok” között. Nehéz lesz feldolgozni a hiányát és kitölteni (ha ez egyáltalán lehetséges…) azt az űrt, amit megtépázott és ezer sebből vérző rali-világunkban maga után hagyott. Rá mindig emlékezni fogunk…
