Azt már kitárgyaltuk, hogy milyen az, ha egy gymkhamás ralizásra adja a fejét. Ken Block, aki a műfaj (sportág?, szakág?) egyik nagykövete, a raliban nem sok vizet zavar. Cserébe legalább elvállalja a legnagyobb ugratókat, vagy éppen rommá töri a Fiesta RS WRC-t. Nem sajnálom tőle, menjen nyugodtan, bár ő és támogatóik is érzik, hogy nem feltétlenül a legjobb helyen próbálkoznak. Azt, hogy filmjeiben uralja az autót, egy percig sem vitattam. Ez a poszt nem róla, és nem is az ő teljesítményének értékeléséről szól. Sőt nem is arról, hogy ez sport-e.
Most a fordított helyzetről lesz szó, amikor két világhírű raliversenyző nemcsak gymkhanázik, de még elismerően is szól a műfajról. Timo Makinen és Paddy Hopkirk a 60-as években Mini-vel versenyeztek, és verték halomra az ellenfeleiket. Az ír Paddy vezette először győzelemre 1964-ben a Montén a Mini Cooper S-t. Timo pedig miután a Minivel ugyancsak elkente az ellenfelek száját (és megnyerte a Montét 1965-ben), Ford Escort-ra váltva még hosszú évekig meghatározó versenyző volt a ralivilág élmezőnyében. (És nem, nem rokona a négyszeres világbajnoknak, Tomi Makinennek.)
Mint látható, hogy a srácok eléggé érezték az a gyufásdobozt, amivel versenyeztek. Hogy jön ide a gymkhana? Csak úgy, hogy Paddy Hopkirk nevezi annak ezt a show-t. (A gymkhana egyébként már a motorizáció előtt is létezett, csak akkor nem autókkal, hanem lovakkal kellett az ügyességi pályát teljesíteni. Bár a lovas változatban labdákat is össze kell szedni, meg lóról le-lóra fel kell ugrálni, nem bánom, hogy az autós változatból ez kimaradt.)
Úgy tűnik, hogy hagyománytiszteletből a piros szín mellett a szabadidejükben gymkhananázó pilótákat is megőrizte a MINI.
