Ezen a hétvégén nem csak zrc és B. Capelluti álma látszik beteljesülni, ugyanis az én álmaim közül is megvalósulhatott egy: WRC-ben ülhettem! Ja, és ráadásul menet közben!

Na, azért ne szaladjunk ennyire előre! 

A történet a hét elején (egészen pontosan hétfőn) kezdődött, amikor megláttam a postafiókomban a „Péntek de. be lehetne ülni Frici mellé” tárgyú üzenetet. Dobtam is egy hátast mikor megláttam, rögtön ment is a válasz: én!én!én! Mivel nekem sikerült leghamarabb válaszolnom, gondoltam, csattan a kalapács, s enyém az út! 

Ekkor szépen lassacskán érkeztek a többiek válaszai… Hú mondom, itt aztán lesz ne mulass, de szerencsémre csupa – csupa szomorú hangvételű lemondó üzenetek érkeztek, sajnos (én azért annyira nem sajnáltam) rajtam kívül senki sem tudott élni ezzel a kihagyhatatlan lehetőséggel.

Bár már hétfő óta be voltam zsongva – a szokásos „miku lázról” nem is beszélve – onnantól, hogy szerdán véglegessé vált a program, egyszerűen nem lehetett bírni velem.
  

Szépen lassacskán, ahogy annak lennie kell, elérkezett a péntek is. Bár a teszt elvileg 11 órakor kezdődött, én azért tutira mentem, s már fél hatkor elindultam a kollégiumból. Az élményautóztatással egybekötött gyakorlás helyszíne a közkedvelt hajmáskéri szakasz eleje volt. Számomra nem is lehetett volna jobb helyen, hiszen ez a rész alig 20 perc séta a helyi vasútállomástól :)

Na igen, mert mint szinte mindenhová, ide is vonattal érkeztem.

Bár elég korán elindultam, mire oda értem már 10 óra körül járt az idő, vissza pedig a 14 órai gyorssal készültem, féltem is, hogy nem marad sok időm bámészkodni (végül csak a későbbi vonatot választottam, biztos ami tuti alapon). Laza negyed órás séta után egyre közelebb jutottam a „célterülethez”, ahol nagy örömömre már elég sok autó állt a szervizsátrak alatt: Turán Frici Subaruja mellett ott volt navigátora, Zsíros Gábor Octavia WRC-je is. Rajtuk kívül Mitsubishik és Subaruk szép számmal, valamint a Sasa-féle Suzukik, melyek már messziről sárgállottak. 

Később a tesztelők – már amúgy is népes táborához csatlakozott Szabó Gergő Evo X-es Mitsujával és Kakusziék is megérkeztek S2000-es Fiestájukkal. 

Nagy örömömre, nem kellett egyedül bóklásznom a pályán, ugyanis ott volt Makai Geri (MGR) barátom is, arról nem is beszélve, hogy végre megismerhettem Szántó Áront. Jó volt velük bandázni, jó társaságban repül az idő, ahogy az autók is. Ezen a sokak által elég jól ismert, és kedvelt szakaszon ugyanis szinte minden megtalálható, ami csak kell: jó hosszú (van vagy 400 méter) egyenes, visszafordító, ugrató – minden, ami egy felejthetetlen autózáshoz nélkülözhetetlen. 

Még nem is említettem mennyire szeretem a teszteket. Kifejezetten azokat, ahol sok-sok autó egyszerre vesz részt. Itt jóformán valaki mindig van a pályán, így nincsenek üresjáratok/hosszabb szünetek. A legfontosabb, hogy itt jóval többször lehet megcsodálni a kedvenceket, mint magán a versenyen. A fotózás és beszélgetés közben rettenetesen elszaladt az idő, dél körül gondoltam, hogy lassan ideje lenne lépni valamit a felajánlott kör ügyében.

Szépen apránként „támadtam” a szervizpark felé, ahol, mint kiderült, Turán Friciék már befejezték a Subaruzást. Valami problémájuk akadt a technikával (mea culpa, hogy nem jártam utána, hogy pontosan mi…). Na sebaj, széles mosollyal közöltem a Just Creative-os kollégával, hogy „nekem aztán megteszi az Octavia is!”

Pár perc múlva jött is vissza a válasszal, „akkor majd azzal mehetsz”. Húúú, nem akarok hazudni, titkon bíztam benne, hogy akár mindkét pilóta mellé beülhetek, de azért nem gondoltam volna, hogy mégiscsak összejön a WRC. Bár a Frici melletti utat nagyon sajnálom (és remélem lesz még alkalmam máskor bepótolni), azért nem szomorkodtam, sőt! Amióta az eszemet tudom, mindig is arra vágytam, hogy beülhessek egy igazi raliautóba. Mert a WRC az számomra ízig – vérig az! Na, nem, mintha bármi mást ezzel lenéznék, de az biztos, hogy nem hiába voltak ezek a gépek a raliautók királyai.

Az Octáviát különösen szerettem/szeretem, hihetetlen milyen látványosan, vaddisznó módjára lehet közlekedni azzal a nagy bálna kasztnival. Emellett csörög, csattog, durrog, sziszeg, szóval mindent csinál, amit csak el tudok képzelni.

Geri barátom folyamatosan kérdezgette, hogy izgulok–e már, mire a válasz mindig ugyanaz volt: „dehogy izgulok, csak várom már, mint állat!” S bizony várni is kellett rá… nem vagyok az a nyomulós, törtető típus, nem fogom kitépni senki kezéből a bukósisakot, így elég sok idő eltelt, mire rám került a sor. Sajnos a bambaságom azzal járt, hogy be kellett érnem „csupán” egy körrel. Nem fogok panaszkodni, hisz ezért az egy körért is mennyi mindent megadtam volna, de látva, hogy délelőtt még 2-3 köröket kapnak az alkalmi utasok, kicsit szomorú lettem, hogy nekem már csak egy jut. Azért még tettem egy próbát, hátha duplázhatunk, de még utánam is voltak ’megautóztatandók’, így be kellett osztani a maradékot. 

Örömmel vettem észre, hogy a kocsi belső szélvédőjére tapasztottak egy GoPro kamerát is, ami a pilótát és utasát örökíti meg menet közben. Volt szerencsém már ülni egy-két versenyautóban, de még nincsen ilyen „ereklyém”. Fel is vetettem, hogy nekem szükségem lenne erre a felvételre, milyen jól mutat majd a posztban. Épp, hogy befejeztem a mondandómat, lemerült benne az akksi…

Nagy mák, hogy ott volt DuEn – aki kisegített a sajátjával, epekedve várom a felvételt, melyet természetesen veletek is megosztok majd! (Kivéve ha nagyon vállalhatatlan fejeket vágok benne)

Kamera pipa, Markó Tibi int, miénk a pálya, mehetünk!

Nem is tudom mióta vártam már erre a pillanatra… WRC, érted?!

Egy-egy nagyobb gázadással, kormányrángatással lezúzunk pár száz métert a rajtig. Már ekkor érezhető az az elemi erő, mely ezt a kategóriát jellemezte. Egyszerre többen is voltak a pályán előttünk – volt aki nem csak egy kört tett meg, így ki kellett várnunk a „sort”. Így volt egy kis időm kérdezgetni Zsíros Gábort, aki az abszolút első 10 hely valamelyikével elégedetten zárná a vasárnapi versenyt. Engem nem zavart a várakozás sem, ami mondhatni megtöbbszörözte a WRC-ben töltött perceim számát.
  

Aztán végre eljött a nagy pillanat! Nem rajprogrammal indultunk, Gabi kímélte a kuplungot és egyébként is csak forgott volna a kerék a már kijárt murvában, mint a búcsúban, a ringlispil. 

A 300 ló és a kétszer akkora nyomaték megtette a hatását, hirtelen nem is tudtam merre nézzek – lefelé a sebességet keressem, vagy inkább csak az utat lesve bámuljak magam elé. Mindig elhatározom, hogy ha sikerül beülnöm valaki mellé, majd ellesek ezt-azt, de ezt sosem tudom betartani. Egyszerűen nincs rá idő, minden olyan gyorsan történik. Már meg is érkezünk az első nagyobb balosba, ahol már csúszik is szépen keresztbe a gépezet. Lehet ez az én gyengeségem, de egyszerűen semmi másra nem tudok figyelni, egyszerűen csak élvezem az utat. Az ugratóhoz közeledve keresem tekintetemmel MGR barátomat egy ’Vetteles’ kiintés erejéig (Nem mintha akkora Vettel fan lennék, de nem egyszer volt már rá példa, hogy integetéssel jóformán kicenzúráztam magam a képből) és már repülünk is tovább. Innen már nem sok van hátra a szakaszból, megpróbálom kiélvezni az utolsó métereket is. 

Épp ésszel fel nem fogható mire képesek ezek – az egyébként már elég öregnek mondható – technikák, az ezeket megszelídítő pilótákról már nem is beszélve. Vannak, akik nem szeretnek mások mellé beülni a jobb1-be, egyszerűen nem érzik magukat biztonságban stb. Számomra viszont – és biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül – hatalmas élményt jelentenek ezek az utak.  S most, hogy egy ilyen szörnyetegben is ülhettem, még boldogabb vagyok. 

Közben meg is érkeztek a felvételek, 5:54-től szájtátva - s közben elég értelmetlen fejeket vágva - élvezem az utat :)

Köszönöm mindenkinek, aki hozzájárult, hogy ez az álmom megvalósulhatott! 
Már csak az a kérdés, hogy ezentúl mit álmodjak meg magamnak.

Ti milyen raliautóban ülhettetek már, s mi lenne számotokra az álom?