Ez a második kísérletem, hogy szavakba öntsem a múlt hétvégi látogatásomat Svédországban. Az első még mindig megvan a gépemen, de félbehagytam, mert nem olyat akartam írni, amilyenné az formálódott. Írhatnék egy sima tudósítást is, de egyrészt négy napig nem voltam internetközelben, másrészt jobbnál jobbakkal van tele a net, csak rá kell keresni. Úgyhogy írom, ahogy jön.

Még nekem is, akinek munkája, hogy a ralival foglalkozzon, szóval még nekem is hatalmas élmény eljutni egy-egy versenyre. Azt már említettem, hogy a svédek vébéfutama számomra a non plus ultra, már tavaly márciusban tudtam, hogy ha nem jön közbe semmi, akkor 2012-ben sem hagyom ki. Naná, hogy elég sok minden közbejött, de a tervemhez ragaszkodtam és sikerült összerakni a költségvetést. Szereztem még három hasonszőrűt magam mellé, így negyedelhettük az üzemanyag és az autóbérlés költségeit, valamint egy percig sem unatkoztam, mert ipari mennyiségű poént kellett végighallgatnom.

Karlstad egyébként hiába a rali központja, itt csak a szuperspeciált rendezték, erre a helyi lóversenypálya már évtizedek óta tökéletesen megfelel. A szervízpark innen nyolcvan kilométerre északra, Hagfors katonai repülőterén került felállításra és miután a karlstadi sajtóközpontban megkaptuk az akkreditációnkat meg egy mindenható matricát a kocsi szélvédőjére, ide indultunk. A szervízparkban már ott álltak a csapatok sátrai, kamionjai, teherautói és jó néhány versenyautó is, de az ajándékokat árusító boltok még zárva voltak, így várnom kellet másnapig, hogy a félig-meddig szándékosan otthon hagyott sapkámat pótolhassam. Újra kocsiba vágtuk magunkat és a szállásunk felé indultunk, tovább északra, Rammenbe.

Viszonylag hamar meglett a hely, ahol az elkövetkezendő négy éjszakát töltenünk kellett. Az épület egykoron iskolaként teljesített szolgálatot, de egy tehetős holland megvásárolta és kulcsos-házzá alakította, a tornaterem viszont még mindig eredeti állapotában tündököl. Lefotóztam, de csak az ajtóból, közelebb menni nem nagyon akarózott, régi haragosok vagyunk, a mászókötél és én. Remek vacsi után, kibontottunk egy üveg valamit, a többire már nem nagyon emlékszem.

Csütörtökön az idénre kitalált kvalifikációs szakasz megtekintése volt a program. A shakedown lebonyolításának megváltoztatása egyáltalán nem volt jó ötlet, bárki is találta ki. Legalább is nézői szempontból nem, sőt, nézői szempontból egyenesen baromság volt. Azelőtt a shakedown jobb volt, mint maga a verseny, hiszen ugyanazott állva hat-hét alkalommal is lejöttek előtted a versenyautók. Idéntől csak kétszer jöhetnek, ráadásul egy kétórás időablakban. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy órás autóút után még sötétben gyalogoltunk háromnegyed órát, a pályáig, majd egy órát vártunk az első autóig, aztán tíz-tizenöt percenként eljött valaki. Két óra letelte után már az időmérés következett, mindenki egyszer próbálkozhatott, hogy minél jobb helyről rajtolhasson pénteken. Találgattuk, hogy melyik rajthelyet választja majd a győztes, tippelgettünk is, de a tizenhetes szám valahogy senkinek sem jutott eszébe, pedig Latvala ezt választotta. Ő biztos tudja miért, mi legfeljebb csak sejteni véljük. Újabb szerviz látogatás után ismét jött a vacsi és utána… Már nem emlékszem.

Az első napi gyorsok nagy része a svéd-norvég határ túloldalán voltak, így fél ötre (!) állítottuk a vekkert. Nagyon nehezen viselem a korán kelést, nagy eredmény, hogy ugyan verbális villongások kialakultak, de semmilyen tettlegességre nem került sor péntek hajnalban és időben elindultunk. Még bőven sötét volt, amikor megérkeztünk a kiszemelt helyre, de már javában világos, amikor megérkezett Andreas Mikkelsen apukája. Helikopterrel. Ja, kérem, így nem kunszt mindegyik gyorson látni a gyereket! A Mikkelsen-papát szállító légijármű nemes egyszerűséggel egy derék norvég földműves kertjében parkolt le, a traktorok és a fészer mögött, a trágyadomb bal oldalán. A háziak egyébként vagy tök süketek voltak, vagy teljesen megszokott dolog náluk, hogy helikopter száll le a hálószobájuktól ötven méterre, mert ki sem néztek az ablakon. Jött még egy Volkswagen dzsekibe öltözött emberke is, ő egy telefonnal mérte az érkező autók idejét, egy másikkal pedig sms-ben eküldte azokat valaki(k)nek. Rendes volt, minket is készséggel tájékoztatott a részeredményekről. Itt egyébként Jari Ketomaa olyat fordult előttünk, hogy bármennyi pénzt tettem volna arra, hogy nem fejezi be a versenyt, de ugyanakkor legalább négy új szurkolót is szerzett magának. Innen a Finnskogen (SS 5/8) gyorsasági felé indultunk. A matricánknak köszönhetően nagyjából ötven méterre parkoltunk le a pályától, a matrica nélkülieknek viszont sokszor kilométereket kellett gyalogolnia. Ez egyébként nem zavarta a helyieket, rengetegen már itt voltak, minden negyedik emberre jutott egy tábortűz, a fát zsákban hozták magukkal az erdőbe, sütöttek-főztek és szemmel láthatóan remekül érezték magukat a mínusz tíz fokban rendezett piknik alkalmával. Persze, ha elfogyott a magukkal hozott tüzelő, már röffent is a motoros fűrész.

Szombaton a legendás Colin’s Crest meglátogatása volt a program, szokás szerint még korom sötétben kotorásztunk a pénztárcánkban húsz korona (kb. 700 Ft) után. Ennyibe került egy jegy azokra az utánfutókra, amelyeket quadok húztak a gyorsig és kb. 6-8 embert voltak képesek befogadni. Mintegy három perc után a sofőrünk megállt és közölte, hogy megjöttünk, itt már tudtuk, hogy visszafele gyalogolni fogunk. Tizenöt perc séta után – még mindig nyoma sem volt a napnak – elértük a Colin McRae-ről elnevezett ugratót.

Ami a Finn Rally-nak az Ouninpohja gyorsasági, a portugálnak a fafei ugrató, az argentínnek az El Condor gyorsasági, az a svédnek a Colin’s Crest. Esszenciája vagy mi. Iszonyú mennyiségű ember, tüzijáték tízpercenként, mindenhol tüzek égnek, az egyetemes rali egyik szentélye ez, nem vitás. A mellettünk álló svéd társaság még egy faliórát is hozott magával, amelyet szakszerűen cukorspárgával rögzítettek egy fa törzsére. Magából az ugratóból nem sokat láttam, csak a harmadik-negyedik sorban tudtam helyet szorítani magamnak, de ide mindenképpen megérte eljönni. 

A repülőnk vasárnap reggel indult, így az utolsó napról már le kellett mondanunk. A látottak alapján ismét bebizonyosodott, hogy aki az óra szerint gyors, az látványra is gyors. A két finn közül egyébként Hirvonen közlekedett látványosabban, Latvala kevesebbet ment keresztbe, de ők ketten minden tekintetben a többiek felett állnak a jégen, annál sokkal jobban, mint amit a stopper mutat. Loeb és Novikov kellemes meglepetést okoztak, Loeb azzal, hogy partiban volt a finnekkel a kicsúszásáig, az orosz ifjonc meg azzal, hogy a legjobb nem gyáriként célbaért. Többre számítottam Petter Solbergtől és sokkal többre Sandelltől, bár a norvég szorgosan gyűjtögeti a pontokat a Fordnak. 

Két verseny után egy-egy az állás a két gyári csapat között. Ez így van jól, mert két különleges verseny van mögöttünk, jön Mexikó, immár murván és jó eséllyel napsütésben. Jönnek azok a futamok, amelyeken eldől a világbajnokság, leszakadva senki nincs, jó lesz ez.

Így látta a Ford:

Így pedig a Citroen: