Mi így…

Az alábbi történet a képzelet szüleménye. Szereplői kitalált figurák, minden hasonlóság létező személyekkel csak a véletlen műve.

Tavaly a Szilveszter Rally óta csak a garázsban üldögéltem a versenyautóban, leszámítva amíg még az Eger Rallye előtt elvittem Orszihoz, hogy vessen rá egy pillantást meg cserélje ki a váltót, mert elfogyott belőle a kettedik. Aztán nem lett Eger. Aztán lett. Aztán megint nem. Kicsit olyan volt ez, mint amikor az ember még gyerek és pár héttel karácsony előtt szólnak a szülei, hogy egy hónappal később jön a Jézuska. Ölni tudnál.

Szóval a rajtkész sporteszköz ott álldogált a garázsban, Tomi szerzett nekünk „S”-es Yokohamákat és csak vártunk, csak vártunk… Mivel nem egy széthegyezett Evo Mitsuról van szó, hanem egy N-csoportos Suzuki Swiftről, sok tennivaló nincs vele és cserében sosem hullik szét a versenyeken. Aztán egy szép napon megjelent a Tatabánya Rallye kiírása és elkezdhettük tervezni a hétvégét, amit annyira vártunk. Szombat délután és vasárnap reggel a Rábaringen volt jelenésünk, vasárnap délelött pedig a szokásos tatabányai gyorsokat támadhattuk. Szállást sikerült a versenyirodának és a Parc Fermének is helyet adó szállodában foglalnunk, ezúttal hárman indultunk útnak. Lacika hozta a füzeteit, Zoli vezette a szervízbuszt én meg igyekeztem nem útban lenni. A péntek délután a pakolás jegyében telt, bár volt még egy jelenésem az RTE szezon eleji sajtótájékoztatóján, de azt gyorsan lezavartuk. Kábé este kilencre sikerült leérnünk a szállásra és egy gyors zuhany után az egyik tatabányai italmérés felé indultunk, ahová több ellenfelünkkel volt megbeszélve randevú. Nem is annyira titkos terveim szerint a jó hangulat és az elfogyasztott málnaszörp majd megnehezíti a szombati pályabejárásra való koncentrálásukat, míg mi edzettebbek vagyunk ilyen téren, nekünk semmi problémát nem okozhat néhány korty. Mire Leviék autójának dekorálása befejeződött Szentendrén (kb. 23 óra), éreztem, hogy nem egészen a terv szerint zajlanak az események. Mire Leviék leértek Tatabányára (kb. éjfél), már tudtam, hogy ez a stukker visszafele sült el. Aki másnak vermet ás… Fél kettőre értünk vissza a szállásra, ahol mindhárman rajtaütésszerűen mély álomba merültünk. Lacika még motyogott valamit, hogy elég kilenc körül kelnünk, de más már nem rémlik.Úgy vártam már a Tatabánya rallyet mint egy kisgyerek. Amikor megláttam a nevezési listát még akkor is bizakodó voltam, viszont feltűnt, hogy a kis kategóriákban alig van induló. Szombaton irány a Rába-ring. Futópercre érkeztünk oda, de mivel jól ismerem a terepet, tudtam hova kell állni. Végül csalódtam. Nem kicsit, nagyot. Sokkal többet vártam. Egy kezemen meg tudom számolni ki volt az, aki úgy ment el, ahogy kell. Este el is döntöttem, hogy nem fogok korán kelni, nem megyek el a tatabányai gyorsra. Vasárnap az oroszlányi gyors közepére értem ki. Általában ez a hely is jó szokott lenni, de most megint semmi. Megint csak azt mondom, hogy kevesen mutatták azt, amit elvártam. Második gyorsra helyet változtattam, de az sem volt sokkal jobb. 

Hajnali fél hatkor beindítottak az ablakunk alatt legalább három Evót. Egy méterre aludtam az ablaktól, de nem tudtam felállni, hogy pontosan megszámoljam őket. Még akkor sem, amikor már ALS-szel túráztatták őket. Délelőtt nem voltam jókedvű, szegény Lacika kapta az ívet rendesen, Zoli meg próbálta oldani a feszültséget. Lejártuk a Rugógyári utat és Oroszlányt is, gyorsan haladtunk, hiszen ide volt már itinerünk, csak apróságokat kellett változtatni itt-ott. Épphogy végeztünk ezzel és már indulhattunk is a gépátvételre, amikor Lacika családi Octaviája – ilyenkor tréning autó – furcsa zajokat kezdett kiadni jobb hátulról. Szétesett a fék, ezzel biztosan nem megyünk a Rábaringre. Az adminisztratív után Lacika és Zoli egyhangúan megszavazták, hogy feküdjek vissza egy órára, a technikaira már ők viszik az autót, hívnak ha kész vannak. Fizikailag ugyan nem éreztem veszélyben magam, de a szemükben furcsa, tüzes csillogást láttam, nem tudom, mi lett volna ha nemet mondok. A technikai után szervízautóval és trélerrel átvonultunk a Écsre, majd apósom Hiace-ével megkezdtük a Rábaring felírását. Két hónapos Bridgestone Blizzak téligumikkal felszerelt kishaszongépjármű nem éppen ideális pályabejáró autó ide, ebben mindannyian megegyeztünk. Néhány szem Advil és néhány korty energiaital után délutánra már embernek éreztem magam, izgatottan vártuk a rajtot. Zoli végre versenyautókat láthatott pályán, ez számára kuriózum, mert általában a szervizparkban vár minket. Kicsit úgy éreztem, hogy cserben hagyom, amikor nem mentem fel vele versenyt nézni, de hegymászásra nem akartam energiát pazarolni. Lacika itinert másolt, néha Imi jött, hogy színeseket kérjen tőle kölcsön, de ettől eltekintve zavartalanul üldögéltem a busz mögött. Később érkezett nosztalgiázni Keller Péter és Fábián Ottó, nagyon király volt látni és hallani, hogy milyen szép emlékeik vannak arról az időről, amikor még ők is egy ilyen kupással nyomták. Otinak egyébként még megvan az övé és megígérte, hogy idén is előveszi.

Késő délután mi is elrajtoltunk az idei első gyorsaságinkon. Magamon azt vettem észre, hogy a hosszú szünet jótékony hatással volt rám, a szokottnál bátrabb vagyok és ez fizetett is. Sajnos csak hárman voltunk az N1-ben, két Gti meg mi a kupással. A beíróban volt egy kis kalamajka, az ott dolgozó sportbíró ugyanis rosszul írta fel a táblára az időket és úgy festett, hogy szétvertük a Gti-ket, de később kiderült, hogy csak Krisztiánéknál voltunk gyorsabbak, Andriséknál nem. Beálltunk a Parc Fermébe és edelénybéressel kiegészülve visszaindultunk Tatabányára a szervizbusszal. Bloggerünk és a hazai közlekedési vállalatok örök szerelme csak egészen rövid ideig ingott meg, Tatabányára érve meglátott ugyanis egy távolsági buszpályaudvart, feltépte a tolóajtót és többet hátra sem nézett. Mi még betoltunk egy-egy pizzát, megnéztük az eredményeket és gyógyító mély álomba merültünk a másnapi hat gyors előtt.

Szokás szerint nem volt ideje ébreszteni a telefonoknak, a stressz miatt már korán ébren voltunk, készülődtünk. Beugrottunk Leviékért, ők szerviz nélkül indultak neki ezúttal is, úgyhogy betettek hozzánk három gumit meg egy lábpumpát és indultunk Écsre. A második Rábaringen javítottunk kilenc másodpercet, de ezúttal Krisztiánéktól is zsákoltunk. Andrisék nagyon vezettek, mi voltunk a második helyen, Krisztiánék két tizedre(!) mögöttünk. Feltettük az „S”-es Yokókat és innen nyolcvan kilométer etapon autózás következett. Menet közben rájöttem, ha egyszer vébén indulok majd, biztos nem Lacikával teszem.

Láttam már vébés útvonalitinert, sokszor több oldalt tartalmaz, mint a túrás. Lacika minden egyes jelet háromszor mond el, próbára téve az idegrendszeremet. „Ezen az úton végig, tizenkét kilométer múlva beérünk Kisbérre.” A tizenkét kilométer alatt az összes mellékútnál és falunál informált, hogy ide sem megyünk be, ezt balról hagyjuk el, azt pedig jobbról, közben csak egyenesen kellett menni Kisbérig. Később, miután már emelt hangon erre kértem, szerencsére abbahagyta, úgyhogy mégiscsak jöhet vébére.

Az rallyspint mezőnye előtt elkezdett cseperegni az eső. Azt hittem a fehér aszfalton legalább lesz egy kis csúszkálás, de nem. SEMMI!!! Siralom volt az egész! Ha életem első raliversenye, akkor tuti, hogy soha többet nem mennék ki! Persze voltak néhányan, akik megmutatták miért is szeretjük a ralit: a hétvége királya szerintem Hevesi István volt. Az öregecske Evo hattal borzasztó gyorsan ment, öröm volt nézni! Az ORB-sek között Botka Dávid ment jól, Talmácsi is látszik, is kezd beletanulni. A kicsik között jól ment Baracskai Zsolt, Matók Ádám, Spindler Jenő és akit nem szabad kihagyni Ördögh Mixi! Magához képest iszonyat gyorsan ment a bérelt Opel Astraval! A túrában Hevesi mellett a BMW-sek mutattak valamit név szerint: Tajmel Tibi, Juhász Miklós, Tóth Attila, Horváth Balázs. A rengeteg, unalmas evo után öröm felüdülést hoztak. Tényleg az a borzasztó sok evo. Nem is értem, hogy miért ülnek sokan olyan autóba, amit egyszerűen nem tudnak elvezetni... 

A Rugógyári út következett, itt a temetőnél állt asszony, gyerek, após, anyós, úgyhogy nem lehetett tökölődni. Tavaly Lábatlanon a csirkegyárnál szelíd lelkű anyósom megdícsért, hogy milyen ügyesen, lassan és óvatosan jöttem a többiekhez képest, na, ez nem fordulhatott elő még egyszer. Itt állt Dia és Zsombi is, bár alig láttam őket egy Hajrá Bence! feliratú molinó mögött, amit hihetetlen jó érzés volt látni. Itt Andris nyert, kaptunk tőlük még hatot, Krisztiánék kilencet. Következett Oroszlány, ahol olyasmi történt velünk, ami még soha. Nyertünk egy gyorsot, még ha csak hárman is vagyunk a kategóriában, de akkor is! És a két Gti kapott négy és fél, meg négy egész kilenc tized másodpercet. Nagyon jó érzés volt, bár ekkora már Andrisék messze voltak, Krisztiánék előtt nyolccal vezettünk, komoly csata előtt álltunk, ha meg akartuk tartani a második helyet. És meg akartuk.

Szerviz után újra Rugógyár és Oroszlány következtek. Krisztián magára talált, előbb faragtak hét tizedet, majd egy másodpercet, az utolsó gyorsra maradt 6,4 előny. Lógott az eső lába, ráadásul Kukival is összefutottunk a gyűjtőben, aki bíztatóan felénk küldött egy „fel fogtok borulni!” megjegyzést. Kuki jó haver már legalább tíz éve, a ralival kapcsolatban eléggé képben van és itt inkább a műszaki vonalra gondolok, nem a mentálisra, szerelő ugyanis és nem pszihológus. A legutolsó dolog, amit a mindent eldöntő gyorsasági előtt a pilóta hallani akar a haverjától, hogy fel fog borulni. Megköszöntem neki a bíztató szavakat és indultunk, mert indulnunk kellett.
Úgy voltam vele, hogy ha felborulunk, akkor felborulunk, de a kupással biztos, hogy egyéni csúcsot megyek a Rugógyárin. Ha esetleg így kikapunk az egyre inkább magára találó Krisztiántól, akkor elmondhatom, hogy megtettünk mindent. Andrisék rajtoltak előttünk, sietniük már nem kellett. A beíróban láttam, hogy adtunk nekik hatot és sikerült javulnunk magunkhoz képest is két másodpercet, nagy baj tehát nem lehet. Lacika sisakban rohant vissza a beíróba, hogy minél előbb megtudja Krisztiánék idejét, én közben gratuláltam Andrisnak, fél szemmel persze Lacika reakcióit lestem. Egyszer csak Lacika ünnepelni kezdett, megvan a második hely! Krisztián megint jobb volt, de csak kilenc tizeddel, így végül 5,5 másodperc előnyünk maradt. Kézfogás Krisztiánnal, puszi Beának és egy kézfogás a beíróból visszaérkező Imivel. A három „N1”-es Suzuki libasorban indult a Parc Fermébe és a miénkben nem lehetett panasz a hangulatra.

Köszönjük mindenkinek, aki valamilyen módon segített nekünk és szívesen azoknak, akiknek valamilyen módon segítettünk!

A végére jutott egy összefoglaló vargagixxxertől is: