A kihagyott Szendrő Rali után, nagyon viszketett a tenyerem, olyannyira, hogy a szokásos menetrendtől eltérően elgurultam a Kakucsringre és vettem egy félnapos jegyet. Hogy mennyire nem való nekem a pályázás, azt jól bizonyítja, hogy harminc kör megtétele után már hazafelé zötyögtem és csak arra gondoltam, hogy egy hét múlva ilyenkor már Bükkszentkereszten fogunk pályát felírni. A verseny hetében aztán kezdtek szállingózni a pletykák, hogy nem lesz prológ és a városi gyors sem lesz megtartva. Pletykáknak természetesen nem dőlünk be, de aztán szerda környékén maga a rendező erősítette meg, hogy két pályán zajlik majd a verseny és hat gyorsaságira csökken a össztáv. Mindegy, ez van, ettől még Bükkszentkereszt az Bükkszentkereszt, ami a kedvenc magyarországi pályáim közé tartozik, amióta először álltunk itt ’96-ban, amikor Tóth Gili és Csökő Zoli elhelyezték az Audi S2-t a bokrok közé egy olajfolt miatt. Keskeny, egysávos erdőgazdasági út, baloldalt a sziklafal, jobb oldalt szakadék, tempós kanyarok, visszafordítók, egyszóval brutál.

Nem nosztalgiázni akarok, mert itt egy élménybeszámoló készül. Szóval pénteken bepakoltam a szervízbuszt, mögé akasztottam a trélert és egymagamban megindultam Miskolc irányába. Életemben talán másodszor húztam trélert, imádkoztam, hogy nem kelljen sokat tolatnom sehol, de imám nem talált meghallgatásra. A szállásunk Miskolc-Tapolcán volt és én a GPS-t felülbírálva befordultam egy olyan utcába, amibe nem kellett volna. Egyből jött az újratervezés, de jobbra és balra is keskeny földutakra akart beterelni. Mindenképpen tolatni kellett volna, nem is keveset, de én a könnyebbik utat választottam és leakasztottam, megfordítottam és visszaakasztottam. Ezek után megálltam a szállás előtt, meglett a szobám is, majd egy zuhany és két lángos után felszálltam a 20-as buszra, hogy bejussak Miskolc belvárosába, ahová közönségtalálkozót szerveztek. Innen edelénybéressel és Csomós Mixiékkel átmentünk egy szórakozóhelyre, ahol az volt a fő attrakció, hogy egy daru emelgetett egy becsövezett Trabantot, de ettől függetlenül nagyon jól éreztük magunkat, háromra már a szálláson voltam.

Reggel nyolckor egyesült kis csapatunk az egyik bevásárlóközpont parkolójában. Zolinak nagy örömmel adtam át a Hiace kulcsát és bepattantam Lacika mellé az Octaviába. Elmentünk az itinerért és Bükkszenten kezdtünk, de visszafelé csak azokat engedték jönni akik X5-tel vagy ML Mercivel járták a pályát, nekünk körbe kellett mennünk. Nem a kerülő zavart, mert Lilafüred minden évszakban gyönyörű, hanem az, hogy megint vannak egyenlőbbek. Ha már így alakult, akkor átmentünk Lyukóbányára és mivel itt lehetett visszafelé is jönni, megcsináltuk a kötelező három menetet. Aztán Bükkszentkereszten is beszereztük a szükséges mennyiségű szignót és indultunk gépátvételre, majd utána átgurultunk a rajtdobogón. Este prológ helyett korai vacsi, kis beszélgetés Andrisékkal és Leviékkel majd mentünk aludni, mert nem számítottunk könnyű vasárnapra.

Nem kellett korán kelnünk, de aztán kiderült, hogy alhattunk volna még, mert már a legelsőnek rajtoló autó sem indult időben és a Parc Ferméből nem mehetünk ki a tervezett időnkben, csak úgy egy órás várakozás után, amelyet még egy óra állás követett a mexikóvölgyi rajtban. Közben buszok jöttek-mentek a pályán, az egyik mögött húsz-harminc civil autó is megindult felfelé. Aztán szóltak, hogy sisak nem kell, csak overál, mert etap lesz. Ekkorra már volt olyan páros, aki leadta a menetlevelét, mert elégedetlen volt a rendezéssel, de a nagy többség, ha zúgolódva is, készülődni kezdett. Miközben végiggurultunk a gyorson, ellenőriztük az itinert, ami meglepően pontosra sikerült, csak néhány helyen láttunk ad-hoc módon telepített, padkavédelmet szolgáló targoncagumikat. Az egyik ilyen helyen megálltunk, hogy megszámolhassuk ezeket, de az ott táborozó nézők szóltak, hogy ne foglalkozzunk ilyenekkel, mert ha meghallják az első érkező autót, akkor ők maguk veszik majd el onnan a cuccot. Hittem nekik, mert nem látszott az aszfalt széle a kihordott  murvától, ott mindenki tövön jött előttünk, egy Mitsunak meg amúgy sem akadály egy keskeny targoncagumi. Szóval átgurultunk a Lyukóbányára és útközben Lilafüreden a mezőny második fele megállt meginni egy kávét és/vagy egy bambit, a háromautós N1 kategória versenyzőit Krisztián és Bea hívta meg. Én kávét kértem, Lacika meg Traubit, ennek nemsokára jelentőssége lesz, de ezt ekkor még nem is sejtettük, különben Lacika is kávét kapott volna...

Továbbindulás után a kilógó karomnak repült egy méhecske és ha már ott volt, belém is csípett. Nem esett jól, viszont nagyon fájt. Így érkeztünk meg a kettes gyorshoz, ahol megint vártunk egy keveset, úgy háromnegyed órát. Közben itt is ment fel busz egy utassal, kellett olajat takarítani a pályáról és már a türelmesebbek is zúgolódni kezdtek. Végre elrajtolhattunk, de mivel Lacika nem járt be matekórára annak idején a visszaszámolása így hangzott: négy, mehetünk-mehetünk! Aztán Lyukóbányán megforogtunk a terelő utáni balosban, aminek következtében Lacika fél literes Traubis-palackja a lábam alá keveredett – a kupak gondosan visszacsavarva – és a pedálok alatt gurulgatott ide-oda. Bekötve nem értem el, úgyhogy megálltam, hogy összeszedhessük. Lacika kikötötte magát, kihúzta a hangosítást, aztán visszakötötte és visszadugta  magát, ezek után nem csoda, hogy még el is tévedt egy kicsit. Innen a szervízig a nagyjából félórás úton már nem sokat beszélgettunk, Lacika teljesen maga alatt volt, azon gondolkoztam, hogy tudnám megszerezni Csernus doktor telefonszámát, mert ilyesfajta segítséget volna tartottam szükségesnek. Mindegy is, itt van róla a videó:

A szervízben Zoli lekattintgatta a kerekeket, lemosta az ablakot, tankoltunk és megint jött a semmittevés és a bandázás, mintegy háromnegyed órában. Innen gyűjtőbe mentünk. Ott rajtunk kívül már csak körülbelül hatvan autó várakozott, ez kábé ugyanennyi perc újabb tétlenséget jelentett nekünk is, ekkor lett tele a tököm az egésszel és akkor határoztam el, hogy interjút készítek majd a verseny igazgatójával. Íme:

RallyeDream: Miért szembesült a Túra mezőnye csúszással már a reggeli Parc Ferméből való kiállás során?

Buna Zoltán: Rendszerint a mezőny előtt fél órával végiggurulok a gyorsaságin és ellenőrzöm a pálya állapotát. Ezúttal azzal kellett szembesülnöm, hogy a sportbírók még csak ekkor kezdenek kipakolni az autóikból. A Safety Car rajtideje előtt negyed órával érkezett meg a rendező a gyorsaságin használt eszközök nagy részével. Emiatt csak 43 perc késéssel tudtuk elkezdeni a versenyt.

RD: Az első gyorsasági rajtjában is sokat kellett várnunk.

BZ: A buszforgalom miatt óránként meg kellett állítanunk a versenyt. Erről nem tudtunk, nem kaptunk tájékoztatást a rendezőtől. A mezőny közepétől pedig a kialakult csúszás miatt etappá nyilvánítottam a gyorsaságit és kértem a pálya parancsnokát, hogy költöztesse három kilométerrel feljebb az állomást, a bükkszentlászlói híd után, ahol már nem zavarjuk a buszforgalmat.

RD: A lyukóbányai gyorson is várakoznunk kellett.

BZ: Itt is sok problémát okoztak a buszok, ráadásul két irányból is érkeztek a helyi és a távolsági járatok. Problémát okozott, hogy a Rescue feladatot ellátó tűzoltóautó nem rendelkezett olaj semlegesítő szóróanyaggal és egy olajkifolyás takarítása emiatt közel fél órájukba került. Volt, hogy a buszok elhaladása után a lassítóknál dolgozó sportbírók nem építették vissza a lassítót és néhány versenyautónak nem kellett a gumikat kikerülniük. Komoly fejtörést okozott, hogy milyen időt kapjanak az említett párosok.

RD:  A harmadik bükkszentkereszti gyorsaságit még etapként sem teljesíthettük, ennek mi volt az oka?

BZ: Az RTE második köre után a rendező rádión tájékoztatott, hogy átveszi a gyorsasági irányítását és az előzetes tervektől eltérően egymás után kétszer mehet itt a sprint mezőny. Nem sokkal ezután világossá vált, hogy az RTE mezőnye már csak egy gyorsaságit teljesíthet sötétedés előtt és mivel Bükkszentkereszten bizonytalan volt a helyzet, alternatív útvonalon Lyukóbányára küldtük a mezőnyt. Ez helyes döntésnek bizonyult, mert a sprintmezőny visszavezetése közben történt egy utoléréses baleset, amely után az egyik versenyzőt vákumágyban vitte el a mentő és a cserementő megérkezése is harminc percbe telt. Lyukóbányán a mezőny vége már szürkületben rajtolt.

RD: Van-e még valami, amit elmondanál a Miskolc Rallyról?

BZ: Pénteki érkezésünkkor világossá vált, hogy nincs biztonsági terv és nincsenek készen az itinerek sem, bár ezeket estére meghozták. Amikor elindultunk ellenőrizni az itinert, hamar kiderült, hogy a távolságok nincsenek jól feltüntetve és az oldalak sincsenek megszámozva, ami miatt nem tudtuk javítani sem, hiszen nem írhattuk le, hogy a hibás jelek pontosan melyik oldalon találhatók.

A gyűjtő kijáratánál megkaptuk a papírt, hogy a Mexikóvölgy-Bükkszentkereszt gyorsaságinak a rajtját előre viszik a Bükkszentlászlói hídig, megrövidítve három kilométerrel a gyorsaságit, nyilván azért, hogy a buszok és a civil autók ne lassítsák tovább a versenyt. Itt csak alig kellett várakoznunk és már a rajtban találtuk magunkat. Tudom, hogy sokaknak nem tetszett a pálya és azt is tudom, hogy sokaknak igen. Szerintem király volt, talán az idei pályák közül a legkirályabb! A gyors első felében eléggé visszafogottan mentünk, de a második fele már jól sikerült, a beíró után kezem-lábam remegett, a fülemen meg ömlött kifelé az adrenalin. Feljöttünk másodiknak a kategóriában Krisztiánék mögé, Andrisék elé. Egyébként Kriszék ekkor már nyugodtak lehettek, mert negyven másodperccel voltak előtünk, Andrisékkal viszont komoly meccsnek néztünk elébe, mert csak ötttel voltunk előttük.

Lyukóbányán újabb minimum egy órás várakozás következett, majd elrajtoltunk és megint gyorsabbak voltunk Andriséknál, ezúttal hárommal, így már nyolc másodperccel voltunk előttük. A menetlevelünk szerint 18:55-kor kellett megérkeznünk a második gyűjtőbe, eredetileg ekkorra már rég célban kellett volna lennünk. Egyértelmű volt, hogy valamelyik gyorsot kiveszik és mivel Bükkszenten a BAZ Ralisprint mezőnye versenyzett, azt kellett kihagynunk. A legrövidebb úton visszaküldtek minket Lyukóbányára. Már sötétedett mire odaértünk, valamivel háromnegyed nyolc után rajtoltunk. Nekünk a két fényszórónk háromfelé világított, Krisztiánéké dettó, Andriséknak viszont nagyon patent lámpasoruk volt. A nyolc másodperc előnyünk ilyen körülmények között már nem tűnt soknak, az erdőben picit korábban sötétedik ugyanis. Lacika jobban meghajtott, mint egy teljes üveg Guttalax oldat, belülről átélve nem csodálkoztam volna akkor sem, ha abszolult időt jövünk, de mégsem voltam biztos, hogy ez elég lesz-e. Az erdőben nem sokat láttam, sőt, navigátorlámpa hiányában – mekkora lúzerség! – Lacika sem mindig látta a füzetét. Hogy az izgalmak fokozódjanak, a beíróban csak hosszas várakozás után lett meg az eredményünk, hármat kaptunk Andriséktól, így maradt öt másodperc előnyünk a végére, meg lett hát a második hely. Egyébként nyolc másodpercet rontottunk a világosban elért eredményünkön, ennyit arról, hogy mennyit számít, ha lát is az ember. Innen már jókedvűen és nagyon fáradtan autóztunk vissza a parc fermébe.

Mr. Traubi

Lacika gondolatai: 

Hihetetlen módon vártam a versenyt, mert a bükkszentkereszti nekem A PÁLYA. Nagyon komoly kihívást jelent bárkinek, így nekünk is. Nagyon tetszett a maga szűk, néhol tempós, nagyon kanyargós részeivel, amit megfűszerezett a padkáról felhordott drazsé is. A lyukóbányai gyors széles, nagyon tempós, nyújtott kanyarokkal tűzdelt, szintén nem egyszerű feladat. Borzasztóan éreztem magam lelkileg a traubisüveg-sztori után. Ekkora bakit véteni szerintem nem megbocsátható, de ettől a verseny még megy tovább. Nagyon örültem ezek után, hogy nyolc másodperc előnnyel kezdhettük meg az utolsó gyorsot, nem érdekelt, hogy rosszul vannak beállítva a lámpáink, Andriséknál meg ott a lámpasor. Bencus azt mondta, hogy nagyon elvernek minket, de én biztos voltam, hogy megcsináljuk! Elkeztem hajtani, űzni a pilótámat, aki nyugit intett, én meg beintettem, hogy nem érdekel, megtartjuk a második helyet, ha beledöglünk is! A beíróban óriási volt a feszültség, csak nagyon lassan derült ki az időnk, de végül óriási szikla esett le a szívemről, hogy nem a traubisüvegen múlt a második helyünk! Rázott a hideg, ujjongtam, örömömben úgy vigyorogtam, mint az „első” után!

Tizenegy után megkaptuk a serlegeinket, éjfélre feltettük trélerre a Suzukit, hajnal háromra pedig itthon is voltunk. A baj csak az volt, hogy reggel ötre mennem kellett dolgozni, de ez csak és kizárólag az én problémám.

Ami viszont valószínűleg nem csak engem zavart, az a verseny lebonyolítása. Két ilyen pályával egészen biztosan eséllyel lehetett volna pályázni az Év Versenye címre. A borsodi nézők és szurkolók imádják a ralit, annyian voltak a pálya mellett, hogy ide vissza kell jönnie a Túrának, csak egy másik rendezőt kell találnia az illetékeseknek. Félreértés ne essék, nem a rendezőt tartom kizárólagos felelősnek. Abban, hogy így alakultak az események az RTE teljes vezetősége is pont ugyanannyira ludas. Röviden összegezve tehát a hétvégét, hat gyorsasági helyett tudtunk menni négyet – illetve inkább három és felet -, mindezt több mint tíz óra alatt. Az eredetileg kiírt 75 kilométer gyorsasági szakasz helyett, kaptunk kb. harmincötöt, meg ötezer forintot vissza a nevezési díjunkból. A túra mezőnye, benne a szép számú borsodi kontingenssel nem ezt érdemli.