Új vendégszerzőnk a mikrofonnál! Köszöntsétek GT-t, szeretettel.
„… és negyvenötkor megkezdhetik a rajtoltatást.” Hallatszott a kézi rádióból, mire mindenki láthatóan megnyugodott a sátor környékén. Már huszonöt perce álltak az olajfolt feltakarítása miatt. A sportbíró a magasba emelte a kezét, és a versenyzők felé intett. A közeliek öltözködni kezdtek, néhányan az előttük álló autókat kezdték számolni, hogy hány percük van még hátra a saját rajtjukig. Az időellenőrző és a rajt között összegyűlt 20 – 25 autó rengeteg nézőt odavonzott. A legtöbben az út melletti magas partoldalról nézték őket, és beszélgettek. Néhányan fényképeztek, a legbátrabbak pedig beszédbe elegyedtek az overáll felső részét a derekukra kötve viselő, autónak dőlve sztorizó versenyzőkkel. Ahogy a sor elején felkerültek a sisakok az első páros fejére, a civilek maguktól elköszöntek, és visszahúzódtak, nem akartak zavarni a rajt előtti percekben. Figyelmük amúgy is az első készülődő autóra irányult. Ennek sofőrje rutinosan felkattintotta a gyújtás és a benzinpumpa kapcsolóit, s ugyanezzel a kezével benyomta az indítógombot.
Az önindító az utcai autókhoz szokott fül számára aggasztóan hosszú ideig tekert. A beinduló motor hangja még a néhány kilométerrel távolabb posztoló, rádió nélküli sportbírók számára is egyértelművé tette, hogy a verseny folytatódik. Az érces hangú kipufogó messzire fújta az aszfalt széléről lemorzsolódott apró kavicsokat. Az ütemesen hullámzó alapjáratot hallva az embernek az az érzése támadt, hogy szinte meg tudná számolni a robbanásokat. A váltó az egyes fokozatot hangos csattanással vette. A kerekek egyszerre megrándultak, de az autó egy helyben maradt. Ez az egyetlen pillanat óriási hatással volt a nézőkre. (Határozott jele volt annak, hogy ebben a sportban a sisak, az övek és a bukókeret nem a hangulat miatt kötelező tartozékok.)
Fotó: https://www.facebook.com/kacsandi.foto
A rajtvonalig hátralévő tizennégy méter megtétele szenvedés volt a gépnek és nagy összpontosítást igényelt az embertől is. A lassú haladás láthatóan igénybe vette a szerkezeteket, nyikorgott, visított, remegett minden alkatrész, ami részt vett a hajtásban. Mintha az egyes fokozat, és egyáltalán a lassú haladás képessége csak valamilyen régi, buta szabály miatt lenne az autóba építve. És majdnem pontosan így is volt.
A rajtsátor alatt a fehér mellényt, nyakában igazolványt viselő alak a precízen bejelölt pontra illesztett botjához igazította a jármű orrát. Meggyőződött róla, hogy mindkét bent ülő látja az órát, majd kicsit később egy hármast és egy nullát mutatott be az ablakon. Bent a kormányon lévő gomb megnyomására az ütemesen hullámzó alapjárat normális motorhangra, majd ugyanabban a másodpercben erős morgássá, fenyegető üvöltéssé, végül vészjósló sivítássá változott. A sivítást ütemesen meg-megszakította a leszabályzás, már senkinek sem jutott eszébe bármit is számolgatni. A kerekek, a féltengelyek és a kuplung pont úgy feszültek, mint a macskafajták egész teste ugrás előtt. A navigátor rátette egyik ujját a stoppere gombjára, és sisakját az ülésnek támasztotta. A pilóta kinyújtóztatta ujjait a kesztyűben, és kifújta tüdejéből a levegőt. Amikor az óra piros ledekből álló számai ötvenkilencről nullára váltottak, a csikorgó, remegve szenvedő alkatrészek végre értelmet nyertek. Az autó szemvillanás alatt elhagyta a sátrat, és lenyűgözően gyorsult, amiben a váltások sem okoztak törést.
Harminc méterrel az után, hogy elrajtoltak, az autó a gázelvétel miatt prüszkölve, durrogva, töredék másodperc alatt túljutottak az első kanyaron. Ehhez a sofőrnek kettőt kellett visszaváltania, miközben ballal fékezett, az aszfalt közepén tartva a hidegebb gumik miatt csúszáshatáron lévő autót. A fékezés miatt a navigátor tüdeje végre legyőzte a gyorsulást, és meg tudott szólalni. Mialatt húznia is kellett a vállhevederjein, mivel az erőhatásoktól alig észrevehetően, de fellazultak.
A következő 16.5 km-en már csak 37 hasonló kanyar várt rájuk.
