A tavalyi svéd verseny után megfogadtam, hogy idén biztosan visszamegyek. Nyáron aztán megfogadtam, hogy tutira nem megyek. Persze, hogy ott voltam. Alább egy meglehetősen szubjektív beszámolót olvashattok.
Sokan olvasták a tavalyi beszámolóimat (1, 2) a havas versenyről, de biztos, hogy ők sem emlékeznek már rá, még többen lehetnek, akik nem is olvasták. Dióhéjban összefoglalva annyit, hogy családi kapcsolatok okán nagyon szeretem az országot, a népet, a tájat és mindent ott fent, Skandináviában. Az idei volt sorozatban a harmadik Rally Sweden, amit a helyszínen láttam és valószínűleg nem az utolsó. Az újdonság ereje már nem hat rám és a többiek sem először jártak erre, úgyhogy tudtuk, hová jöttünk. Azt kaptuk, amit vártunk. Személy szerint az ideit tartom az eddigi legjobbnak a három közül. Nekem úgy tűnt, idén nem volt annyi néző, nem volt óriási tömeg – talán a szombati napot kivéve – és a rendezők sem voltak annyira vaskalaposak, mint az elmúlt években. Tizenkét gyorsaságin és a shakedown-on láttuk a mezőnyt, mindenhová időben odaértünk, jobbnál jobb helyeken álltunk, panaszra nincs okunk. Szokás szerint szerdán érkeztünk a nyköpingi reptérre, ahonnan Karlstad irányába indultunk, hiszen ott kaphattuk meg az akkreditációhoz járó mindenható zöld matricánkat az autóra, amivel sok-sok kilométer gyaloglástól és sok-sok korona parkolási díjtól (50 SEK/gyorsasági) kímélhettük meg magunkat. A médiának fenntartott parkolók mindenhol a pálya közvetlen közelében vannak kialakítva, míg azok, akiknek nincs zöld matricájuk a szélvédőn kénytelenek többet gyalogolni. Nem ritkán sokkal többet.
Nem is olyan rég, tavaly ősszel lehetett, a facebookra kikerült egy fotó, amin egy vak srác mosolyog egy versenypálya kerítése mellett, a háttérben egy versenyautó száguld tova. Biztos sokan láttátok. Engem nagyon meghatott az a kép, szerintem nem kell elmagyaráznom, hogy miért. A szállásunkon hárman laktak gyengénlátók, akik szintén a versenyre jöttek. Ritka jókedvű társaság voltak, Ákos hozta őket, egy bringatúrán(!) ismerkedtek meg. Néztem őket, dumáltam velük és csak nagyon lassan esett le, hogy gyakorlatilag nem látnak. Péntek reggel a Sagen nevű gyorsaságihoz együtt érkeztünk. Itt úgy lehetett eljutni a pályáig, ha leküzdöttél az erdőben úgy négyszáz méternyi meredek emelkedőt, sípcsontig érő hóban, buckákon és mindenféle terepakadályon át. Nekem is komoly megerőltetés volt, hát még nekik. Látni azt, hogy az ötödik esés után is csak egy rövid pihenőre van szükség és lehet menni tovább az ismeretlenbe, megrázó élmény volt. Szó szerint az ismeretlenbe, mert én láttam, hogy mi áll előttünk, de ők nem. Amikor kérdezte, hogy sok van-e még, én nem hazudtam, mondtam, hogy sok, de nem baj, mert ráérünk. Aztán elzavartak, nehogy lekéssem az első autót. Rossz volt otthagyni őket, nagyon rossz. Később kiderült, hogy ők is időben felértek és én végtelenül büszke voltam rájuk. Ez is egy olyan pillanat volt, amikor rádöbben az ember, hogy milyen szerencsés csak azért mert lát. Rea, Hunor és Tamás, köszi a leckét!
A pálya szélén állva, internet nélkül, időeredmények instant ismerete nélkül kicsit máshogy néz ki egy-egy verseny, a kilencvenes éveket idézte az érzés számomra. Sok minden pontosan látszik, sok minden nem annyira pontosan és sok minden egyáltalán nem. Látszott, hogy a VW nagyon erős, de szemre nem volt gyorsabb a Citroennél. A Mininek a hangja zseniális, a Ford meg olyan se hús, se hal…
Egy szakértő nézőnek az egyik legfontosabb feladata a versenyzők konstans fikázása, mert még a világklasszisok sem képesek mindannyian úgy elfordulni minden kanyarban, hogy az kielégítse az összes néző igényét. Természetesen azok kivételek, akik valamely versenyzőnek különösen szurkolnak, mert ők nyilvánvalóan elfogultak. Négyfős csapatunk ilyen tekintetben nem volt érintett, illetve mégis, hiszen egyikünk az újonc Volkswagen Motorsoport szurkolója, másikunk pedig a verseny előestéjén egy tavaly vásárolt Petter Solberges sapkában kijelentette, hogy márpedig ő Ostbergnek szurkol. Ketten azonban tényleg függetlennek mondhattuk magunkat. Szóval fikázni kell, mert az az igazi, ám ha valami szép, akkor azt sem hagyjuk szó nélkül, így kívánja a becsület. Csak éppen az ingerküszöbünk változik meg varázsütésre egy vb-futamon. Ez így megy már amióta a világon rali létezik és így fog menni, amíg rali létezik.
Természetesen a pálya széléről fikázó, nagyon szakértő szurkolók sorsa determinált. Egyik gyorsról a másikra igyekezvén gyakran olyan utakon kellett autóznunk, amelyek láttán a téli útviszonyokat kedvelők megnyalnák a szájuk szélét. Persze, hogy be is estünk egy árokba a kombi Fabiával. Pár perc után érkezett egy menetoszlop és már az első autó megállt a tehetetlenül, félig a kerekein, félig az oldalán pihenő kocsink mellett, a többieknek nem volt választásuk. Hamarosan annyian állták körbe a kocsinkat, amennyien elfértek körülötte és villámgyorsan visszarángatták az útra. Közben finnes angolsággal, vigyorogva mesélték, hogy ezen a napon mi vagyunk a hatodik autó, amelyiknek segítenek és egyszer őket is tolni kellett. Még ezen a napon észrevettük, ahogy etapon kereket cserél Ogier és természetesen azonnal megálltunk mi is fotózni. Egy utánunk érkező norvég rendszámos bérautó francia újságírókkal megrakva már csak az árokban fért el. Ahelyett, hogy mentem volna a többiekkel PoloR WRC-t bámulni, indultam segédkezni a franciáknak, mert ez errefelé így szokás...
Akkor rá is térek, hogy ezúttal hogy láttam a mezőnyt, illetve a mezőny teljesítményét. Kezdem Ogier-vel. Hatalmasat versenyzett, leginkább saját magával. Látványra egyszer sem tudtunk belekötni és a mellékelt ábra szerint az idők is rendben voltak. Nagyon össze kell kapnia magát mindenkinek, aki azt tervezi, hogy legyőzi az ifjabbik Sebastien-t, mert szemmel láthatóan nem csajozással töltötte az elmúlt esztendőt. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy össze van nőve az autójával. A Polo WRC egyébként a mezőny legdurvább autója lett minden tekintetben, egyedül a Citroenhez mérhető, a Fordot vagy a Minit szinte nem is szabadna egy mezőnyben indítani vele. A VW-nál nem viccelnek, hihetetlen felvonulást rendeztek a szervizparkban, F1-es csapatokat megszégyenítő VIP kamionok, ingyen Red Bull osztogatás a plebsznek, vagyis nekünk. A versenyautók szervizsátra laboratóriumhoz hasonlított leginkább, de én azt is simán engedtem volna, hogy ott megoperáljanak, annyira steril volt minden. Latvala szerintem derekasan küzdött, a látvánnyal nem volt baj, de az autózásán jól látszott, hogy közel sem ment vele annyit, mint Ogier. Majd megszokja, vagy marad ő is örök ígéret. Egyetlen furcsaság az volt, hogy az ajándékbolt-sátrakban semmiféle Volkswagenes cuccot nem lehetett kapni, pedig nem keveset eladtak volna szerintem. Aki idén világbajnok akar lenni, annak a VW-t kell legyőznie, de szerintem nem fog sikerülni.
A négy Citroenes közül Hirvonen ment a legszebben, de Loeb is gyorsnak tűnt. Sordo még Hálid al-Kásziminél (خالد القاسمي, angol átírással: Khalid al-Qassimi) is látványtalanabbul közlekedett, volt aki szerint „be volt szarva” a spanyol, de ezzel nem értek egyet, fogja ő még verni Mikkót. Érdekes volt, hogy Sordo teljesen szeparáltan létezett a Citroen szervízében. A másik három DS3-at egymás mellett szerelték, Sordo autója viszont jóval arrébb volt felbakolva és amennyire láttam, a spanyolnak külön lakóbusza is volt, nem a többiekkel étkezett. Nem tudom, hogy ez jelent-e bármit is, de mindenesetre furcsa volt látni. Loeb kikapott, szerintem azért biztosan zavarja egy kicsit. Amúgy jó kedvű volt, nevetgélt a francia riporterekkel, és nagyon hiányozni fog, különösen, mivel mostanra lett egy igazi kihívója Ogier személyében. Persze neki már nem kell bizonyítania semmit, így is a rali történelmének legeredményesebb pilótája lesz, amíg világ a világ.
Nagyon látszik a Ford távozása az M-Sportnál. Nem akarom azt mondani, hogy szegényházra hasonlítottak a szervizparkban, de jóval szerényebben jelentek meg, mint a másik két nagy csapat. Étteremsátor meg ilyenek itt is voltak, de az ő felszerelésük messze nem volt vadonatúj, persze a célnak bőven megfelelt minden. Az Ostberg, Novikov, Hanninen trojkától meglepetésre számítottam és ha meglepetést nem is okoztak, a kötelezőt hozták. Kedvenc Fordosom ezúttal Pontus Tidemand volt, aki sokáig a legjobb Fordos volt, de péntek reggel hengerfejes lett a Fiesta és ki kellett állnia.
Vasárnap a Power Stage után még bementünk a szervizparkba és egyetértettünk abban, hogy Loeb visszavonulásával nem látjuk megoldottnak az egyeduralom végét, csak mostantól egy másik Sebastien dominanciája következik. Remélem, hogy nem lesz igazunk, de ott és akkor ezt mind a négyen így gondoltuk. Lehet magyarázni a magas hófalak hiányával vagy bármi mással, de ezúttal nagyon kikaptak a skandinávok a két franciától. Fair küzdelemben.
A fotókat köszönöm salistnak és a www.wr-x.com oldalnak!
